BABITS MIHÁLY

ŐSZ ÉS TAVASZ KÖZÖTT

Elzengett az őszi boros ének.

Megfülledt már hűse a pincének.

Szél s víz csap a csupasz szőllőtőre.

Ludbőrzik az agyagos domb bőre,

elomlik és puha sárrá rothad,

mint mezitlen teste egy halottnak.

Este van már, sietnek az esték

álnokul mint a tolvaj öregség

mely lábhegyen közeledik, halkan,

míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!

Nem tudjuk már magunkat megcsalni:

óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Leesett a hó a silány földre,

talán csak hogy csúfságát befödje.

Most oly fehér mint szobánkban este

fekhelyünk, ha készen vár megvetve,

puha dunnánk, makulátlan párnánk:

s mintha a saját ágyunkon járnánk,

mint a pajkos gyerekek, ha még nem

akaródzik lefeküdni szépen,

sétálnak az ágy tetején, ringva,

mig jó anyjuk egyszer meg nem unja

s rájuk nem zeng: „Paplan alá! Hajjcsi!"

Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Már az év, mint homokóra, fordul:

elfogy az ó, most kezd fogyni az új,

s mint únt homokját a homokóra,

hagyja gondját az ó év az újra

Mennyi munka maradt végezetlen!

S a gyönyörök fája megszedetlen...

Türelmetlen ver a szivünk strázsát,

mint az őr ha tudja már váltását.

Idegesen nyitunk száz fiókot.

Bucsuizzel izgatnak a csókok,

öreg öröm, nem tud vigasztalni:

óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Olvad a hó, tavasz akar lenni.

Mit tudom én, mi szeretnék lenni!

Pehely vagyok, olvadok a hóval,

mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.

Mire a madarak visszatérnek,

szikkad a föld, hire sincs a télnek...

Csak az én telem nem ily mulandó.

Csak az én halálom nem halandó.

Akit egyszer én eleresztettem,

az a madár vissza sohse reppen.

Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...

Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Barátaim egyenkint elhagytak,

akikkel jót tettem, megtagadtak;

akiket szerettem, nem szeretnek,

akikért ragyogtam, eltemetnek.

Ami betüt ágam irt a porba,

a tavasz sárvize elsodorja.

Száradt tőke, únt tavalyi vendég:

nekem már a tavasz is ellenség!

Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,

mint a letört karóra a rózsák,

rémült szemem csókkal eltakarni...

Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!