Mondd kedvesem, milyen a tenger? És milyen ott a szél hízelgése, milyen ott a magány, szomorú ott az éj, ha egyedül fuldokolsz a sziveddel, és milyen ott a sírás? Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember, s ha jön, honnan jön érte a hívás? A szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat lőttszárnyu madarának milyen idomító nevet, s milyen hessentő kereplőket találtak? Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják a karba-ölbe bújva: - Félek! Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol oly szorosak az ölelések? Mondd kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek, a hitnek nincs határa, a végtelen partjain gondolnak-e a bennünk fogant, féltve kihordott halálra? Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen kis fulladásra, mely magányos, botló szivünket felveszi ölébe egy éjjel, a közösség hiába ölel szerelmesen magához. Ne hozz nekem képet a kombinátok csodálatos lélegzetéről, ne hozz statisztikát! S ne részegedj a kibernetikus szörnyek vibráló ihletétől! A tenger partjaira menj: a fény, idő, az emberi lélek ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő eszméletére ébredj: milyen lesz gyönyörű léptü utódunk, ha majd falánk éheit legyőzi rendre, milyen csillagokra néz, milyen halált fél, mi bontja küzdelemre kitárult szárnyait, ha nem köti gyáva kín, sok állati szükséglet, - milyen szél emeli, s merre emelkedik a súlytalanság állapotában a lélek?
Egy rég elhamvadt nyáron láttam a cséplések arany porában. Ment fel a porszínű mennybe, szalmafelhővel görnyedezve. Az ostorrá font sugaraktól a bőre ki-kicsattan olykor. Ment fel a szőke kazalra, ő, a szomorú barna.
Szipogva táncolt a törekben, térdét hűs vödrökkel törette. A pelyvahordó nyele két sebbé csókolta tenyerét. Ha ő vágta fel, mintha élne, úgy bomlott vállára a kéve. És irgalomért a kalászos rozs-szál mind lehajolt hajához, - éj-arca körül olyan tűz lett, mint a czesztohovai Szűznek. A hajába pergett magoknak fényei este felragyogtak, s a kontyára hullt kalász pelyhe fejét éjjel körülderengte.
Könnyű, szép kicsi melle, mintha madárka lenne, az inge alatt félve, verdesve bújt a szívére. Ha a férfinép kikacagta, tenyerét remegőn odakapta. A szeme kék volt, mintha belőle vadgerlice inna. Soká a falombra ha nézett - a galamb odarakta a fészket. Ha fáradtan ült le, a forró szél is kikerülte, s lábainál, mint a komondor, lihegett, fulladva a portól.
Ha jól tudom, talán még utána is ment a faárnyék. Hazafelé zöld hűvösök cirógatták a fű között. A holdat nézte, - mendegélt, s mennybe vitték a jegenyék.
* Az egész nem igaz: - álom. Fekszem és kitalálom, csak hogy valami fájjon.
vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia
Gyerek vagy még, a tagjaid mégis már szinte készen vakítanak a hajlatok derengő rendszerében, s akár egy bujkáló mosoly, ha csípőd nem, hát vállad elárul és magadra hagy. Tetőtől talpig látlak. Nézlek, és nem birom tovább, egyetlen moccanásra puhán megindul életem, mint omló homokbánya. Gyenge vagy még, hát menekülj mielőtt utolérne! Előre biccen a fejed. Az első ütés érte. Mohón tülekszenek feléd a leroskadó évek; mint kiéheztetett botok, a rengeteg megéled. Éjszakáim! az éjszakák didergő csőcseléke! Testestül veti rád magát, egy falatka kenyérre. Fiatal csuklóid eltörik és bezúzzák a hátad; az üdvösségük keresik, mit nálam nem találtak. Az elveszített gyermeket, vakító ifjúságot! S kifosztva elhajítanak, mint talpig tépett zsákot. Ez maradt belőled nekem? Ájult közönnyel nézlek. Hová a váll, mely tündökölt, nyoma a tündöklésnek? Zavartan tesz-vesz a kezem az üres levegőben. Te volnál, kit megöltek és én lennék, ki megöltem?
Napokra elfeledtelek, döbbentem rá egy este, üres zsebemben álmosan cigarettát keresve. Talán mohó idegzetem falánk bozótja nyelt el? Lehet, hogy megfojtottalak a puszta két kezemmel.
Különben olyan egyremegy, a gyilkos nem latolgat, akárhogy is történhetett, te mindenkép halott vagy, heversz, akár a föld alatt, elárvult szürke hajjal, kihamvadt sejtjeim között az alvadó iszapban.
Így hittem akkor, ostobán tünődve, míg ma éjjel gyanútlan melléd nem sodort egy hirtelen jött kényszer, az oldaladra fektetett, eggyévetett az álom, mint összebújt szegényeket a szűkös szalmazsákon.
Mint légtornász, az űr fölött ha megzavarja párja, együtt merűltem el veled alá az alvilágba, vesztemre is követtelek, remegve önfeledten mit elrabolt az öntudat most újra visszavettem!
Mint végső éjjelén a rab magához rántja társát, siratva benne önmaga hasonló sorsu mását, zokogva átöleltelek és szomjazón, ahogy csak szeretni merészelhetünk egy élőt és halottat!
Véletlen volt, vagy csapda tán, hogy egymást újra láttuk? Azóta nem találhatom helyem se itt, se másutt! Megkérdem százszor is magam, halottan is tovább élsz? Kihúnytál vagy csak bujdokolsz, mint fojtott pincetűzvész?
Miféle földalatti harc, s vajjon miféle vér ez, mitől szememnek szöglete ma hajnal óta véres? A zűrzavar csak egyre nő. A szenvedély kegyetlen. Hittem, hogy eltemettelek, s talán te ölsz meg engem?
Én félek, nem tudom mi lesz, ha álmom újra fölvet? Kivánlak, mégis kapkodón hányom föléd a földet. A számban érzem mocskait egy leskelő pokolnak: mit rejt előlem, istenem, mit őriz még a holnap?
jéggel veri meg szemeinket!
Fehér vagy mint a jég verése,
zuhansz vaságyra, jégfehérre.
Ráfekszik szívemre a sorsod,
csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.
Véren, zúzmarán túl tavasz van,
lesz-e még nyár - kérdem magamban.
Aranyeső tündököl sárgán,
árva vagy, itt maradtam árván.
Mint pirkadatban őrült álom,
szél dobol gyulladt mellhártyádon.
Tüdődön láthatatlan térdek
rengetik bölcsőit a vésznek.
Favirág habzik s te letüntél,
világos vért ugat egy tündér.
Csak ez kellett, csak ez hiányzott,
csírázik itt az átok átkot.
Forgok arcomon új pecséttel:
új tehetetlenség dühével.
Nikotin ikrásodik számban,
a csikkek szétmásznak szobámban.
A szesz kék tüzein keresztül
idegeim lármája zendül.
Alkohol nincs ami ledöntsön,
valami szörnyűt tervez az ösztön!
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!
Kitárva fejednél az ablak,
nyitok ajtót a léghuzatnak.
Mintha egy szél fújna egy holtra,
nem mozdulsz, csak a hajad fodra.
Tulipánt hozok, meg se látod,
álmod a morfium s virágod.
Lehet, hogy hozzád késve jöttem,
lehet, hogy el se köszönsz tőlem.
Csak elmész, elzengnek a szárnyak
s marad a vérhomály utánad.
Érted már félig megszakadtam,
tündérem, ne légy irgalmatlan.
A földi szerelmet ne vesd meg,
ne vidd a semmibe a tested.
Hiszek, s hitemet levagdalja
tündéri fintorod hatalma!
Csalogatlak sírva magamhoz,
te csak a halálhoz ragaszkodsz!
Nappalom éjjelem tiéd lett,
te csak a temetőt igéred!
Fényleni éretted akartam,
te az észt rombolod agyamban!
Szeretni tehozzád szegődtem,
te sírkövet faragsz belőlem!
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!
a virág térdedre dől,
szerelmem súlyos zászlaja
tűzve van fejed felől.
Lecsukott zsalu-levelek
homályán, itt ülök én,
varasodnak a zöld lapok,
repednek, dőzsöl a fény.
Üvegben málna-alkonyat.
Lenyesett rózsa zihál,
illata fölszáll, fönn bolyong
új nyaram ormainál.
Újra remeg a levegő,
hol kezed integetett.
Ágyadra szakadt óriás
lepke az emlékezet.
Kereng a nyárban köszörű,
szívemből szikraesés.
Feküdtél sujtó fény alá,
keltsen a fölismerés.
Ifjúság, szentség szétomol,
gyere be, birkózz velem.
Fönségesebb az ölelés,
amikor nincs kegyelem.
És milyen ott a szél hízelgése,
milyen ott a magány, szomorú ott az éj,
ha egyedül fuldokolsz a sziveddel,
és milyen ott a sírás?
Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember,
s ha jön, honnan jön érte a hívás?
A szomorúság szalmavirága milyen,
s a bánat lőttszárnyu madarának
milyen idomító nevet, s milyen
hessentő kereplőket találtak?
Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják
a karba-ölbe bújva: - Félek!
Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány,
ahol oly szorosak az ölelések?
Mondd kedvesem, ahol a tengernek,
a fénynek, a hitnek nincs határa,
a végtelen partjain gondolnak-e
a bennünk fogant, féltve kihordott halálra?
Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
kis fulladásra, mely magányos,
botló szivünket felveszi ölébe egy éjjel,
a közösség hiába ölel szerelmesen magához.
Ne hozz nekem képet a kombinátok
csodálatos lélegzetéről, ne hozz statisztikát!
S ne részegedj a kibernetikus szörnyek
vibráló ihletétől!
A tenger partjaira menj: a fény, idő,
az emberi lélek ostromló háborgásaiban
fuldokolva a jövő eszméletére ébredj:
milyen lesz gyönyörű léptü utódunk, ha
majd falánk éheit legyőzi rendre,
milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
mi bontja küzdelemre kitárult szárnyait,
ha nem köti gyáva kín, sok állati szükséglet,
- milyen szél emeli, s merre emelkedik
a súlytalanság állapotában a lélek?
a cséplések arany porában.
Ment fel a porszínű mennybe,
szalmafelhővel görnyedezve.
Az ostorrá font sugaraktól
a bőre ki-kicsattan olykor.
Ment fel a szőke kazalra,
ő, a szomorú barna.
Szipogva táncolt a törekben,
térdét hűs vödrökkel törette.
A pelyvahordó nyele két
sebbé csókolta tenyerét.
Ha ő vágta fel, mintha élne,
úgy bomlott vállára a kéve.
És irgalomért a kalászos
rozs-szál mind lehajolt hajához, -
éj-arca körül olyan tűz lett,
mint a czesztohovai Szűznek.
A hajába pergett magoknak
fényei este felragyogtak,
s a kontyára hullt kalász pelyhe
fejét éjjel körülderengte.
Könnyű, szép kicsi melle,
mintha madárka lenne,
az inge alatt félve,
verdesve bújt a szívére.
Ha a férfinép kikacagta,
tenyerét remegőn odakapta.
A szeme kék volt, mintha
belőle vadgerlice inna.
Soká a falombra ha nézett -
a galamb odarakta a fészket.
Ha fáradtan ült le,
a forró szél is kikerülte,
s lábainál, mint a komondor,
lihegett, fulladva a portól.
Ha jól tudom, talán még
utána is ment a faárnyék.
Hazafelé zöld hűvösök
cirógatták a fű között.
A holdat nézte, - mendegélt,
s mennybe vitték a jegenyék.
*
Az egész nem igaz: - álom.
Fekszem és kitalálom,
csak hogy valami fájjon.
nélküled csillagom.
Oly sötét van nélküled
-szemem kis sem nyitom.
Olyan nehéz így szívem,
hogy szinte földre ver.
Le-lehullok, de sóhajom
utánad, -felemel.
Olyan csend van nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani."
vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka
partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala
álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek
de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek
s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak
hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak
gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani
vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai
szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan
hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan
jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg
felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek
egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen
fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem
cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia
alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia
A rémülettől görcsösen szeretlek.
Elsorolom, hányféle iszonyat
vár rám és rád, már arcunkba merednek.
Csak sorolom, csak számolom naponta,
hörögtető álomból riadok,
készülődöm még iszonyúbb koromra,
simogatom sovány, meleg karod.
Kint söröztünk az aquincumi kertben,
réteges emlék, gyönge, őszi ég,
elmotyogtam egy gyerekkori versem:
“Sárgult a lomb, de nem hullott le még”,
sárgul a lomb és minden perc utolsó,
illir táncosnő köldökét riszálja,
a gyom között latin szabásu korsó,
biciklit hirdet kétméternyi tábla,
langyos a lég, a füst is tündököl,
a vonaton szöllő-szagú kosár,
a sűrű illat hajunkra ömöl,
csordultig érett, s szétbuggyant a nyár.
Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
fordíts egyet a Göncöl-szekeren
szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen -
s maradj velem.
mégis már szinte készen
vakítanak a hajlatok
derengő rendszerében,
s akár egy bujkáló mosoly,
ha csípőd nem, hát vállad
elárul és magadra hagy.
Tetőtől talpig látlak.
Nézlek, és nem birom tovább,
egyetlen moccanásra
puhán megindul életem,
mint omló homokbánya.
Gyenge vagy még, hát menekülj
mielőtt utolérne!
Előre biccen a fejed.
Az első ütés érte.
Mohón tülekszenek feléd
a leroskadó évek;
mint kiéheztetett botok,
a rengeteg megéled.
Éjszakáim! az éjszakák
didergő csőcseléke!
Testestül veti rád magát,
egy falatka kenyérre.
Fiatal csuklóid eltörik
és bezúzzák a hátad;
az üdvösségük keresik,
mit nálam nem találtak.
Az elveszített gyermeket,
vakító ifjúságot!
S kifosztva elhajítanak,
mint talpig tépett zsákot.
Ez maradt belőled nekem?
Ájult közönnyel nézlek.
Hová a váll, mely tündökölt,
nyoma a tündöklésnek?
Zavartan tesz-vesz a kezem
az üres levegőben.
Te volnál, kit megöltek és
én lennék, ki megöltem?
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.
Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.
Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.
Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!
Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogy csak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!
Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?
Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?
Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.
Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?
A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.
Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,
a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?
Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.
A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!
Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.
Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.
Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj.