Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.
Ugy vártalak, mint a vacsorát este,ha feküdtem s anyám még odajárt.Ugy reméltelek, mint kétségbeesve,hülyén, (még ifjan) hívtam a halált -nem jött, hálisten... Látod, ilyen boldogvagyok, ha most meggondolom a dolgot.De az még ostobább,hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!Makacs elmulás tolja a világotmaga előtt, mint bányász a szenet,melyet kifejtett, darabokra vágott.
1Tudnál-e, Flóra, annyira szeretni,erényeidből épül-e szerencse,hogy mind a kínt, mit nem lehet feledni,hű szeretőd munkáján elfelejtse?Tudnál-e engem uj világra hozni,iparkodván szerelmes türelemmel,hogy legyen erőm ismét adakoznis eltölteni a gonoszt félelemmel?Lennél-e nyugtom mindenütt a rosszban?Fontold meg jól, szived mily terhet vállal.
Most azon muszáj elmerengnem:hogy ha te nem szeretnél engem,kiolthatnám drága szenem,lehunyhatnám fáradt szemem.Mert jó meghalni. Tán örülnék,ha nem szeretnél így. Kiülnéka fehérhabú zöld egek,fecsegő csillagfellegekmellé a nyugalom partjára,a nem üres űr egy martjára,szemlélni a világokat,mint bokron a virágokat.
Gyermekké tettél. Hiába növesztettharminc csikorgó télen át a kín.Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.Számban tartalak, mint kutya a kölykéts menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.Az éveket, mik sorsom összetörték,reám zudítja minden pillanat.Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.Ostoba vagyok - foglalkozz velem.Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Fosztja az ősz a fákat, hüvösödik már,be kell gyújtani.Lecipeled a kályhát, egyedül hozod,mint a hajdanihidegek idejében, még mikor, kedves,nem öleltelek,mikor nem civakodtam s nem éreztem, hogynem vagyok veled.Némább a hosszabb éjjel, nagyobb a világs félelmetesebb.Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk,ha már szétesett.Hideg csillagok égnek tar fák ága közt.
Mikor az uccán átment a kedves,galambok ültek a verebekhez.Mikor gyöngéden járdára lépett,édes bokája derengve fénylett.Mikor a válla picikét rándult,egy kis fiúcska utána bámult.Lebegve lépett - már gyúlt a villanys kedvükre nézték, csodálták vígan.És ránevettek, senki se bánta,hogy ő a szívem gyökere-ága.
Kivül-belőlleselkedő halál elől(mint lukba megriadt egérke)amíg hevülsz,az asszonyhoz ugy menekülsz,hogy óvjon karja, öle, térde.Nemcsak a lágy,meleg öl csal, nemcsak a vágy,de odataszit a muszáj is -ezért ölelminden, ami asszonyra lel,mig el nem fehérül a száj is.Kettős tehers kettős kincs, hogy szeretni kell.
1Itt ülök csillámló sziklafalon.Az ifju nyárkönnyű szellője, mint egy kedvesvacsora melege, száll.Szoktatom szívemet a csendhez.Nem oly nehéz -idesereglik, ami tovatűnt,a fej lehajlik és lecsünga kéz.Nézem a hegyek sörényét -homlokod fényétvillantja minden levél.Az úton senki, senki,látom, hogy meglebbentiszoknyád a szél.
