A díszmagyar, a magyar kultúra alkotása, egy 19. századra kialakult nemzeti díszöltözék. Ez a fajta ruházat, kinézete ellenére nem népviselet, sokkal inkább a nemzeti öntudatot volt hivatott képviselni.
A magyar szabású díszruha fénykorát 1830-ban, V.
A csárdás egy hagyományos magyar néptánc (az elnevezés csárda szóból ered, mely régies kocsma). A magyar táncstílus megtestesítője, büszke tartású férfi táncosok külön-külön rögtönöznek, szét- és összedobbantva lábaikat, majd a férfiak a nőkkel párban forognak.
Mezõkövesd lakóit a szomszédos Szentistván és Tard népével nevezik "matyók"-nak. Színes népviseletükkel, híres népmûvészetükkel, hagyományokba zárt életükkel különleges néprajzi egységet alkottak - bizonyos vonatkozásban - alkotnak még ma is a környezõ falvak között.
A fegyver őseinknek éppoly fontos és meghatározó eszköze volt mint a ruházatuk.
A lotharingiai Regino apát Világkrónikájában a magyarokat úgy jellemzi, hogy "a fáradalmakban és a harcokban edzettek, testi erejük mérhetetlen... karddal csak keveseket, de sok ezret ölnek meg nyilaikkal, amelyeket olyan ügyesen lőnek ki szaruíjaikból, hogy lövéseik ellen alig lehet védekezni".
A magyar táncok kiforrásának ideje a 16. századra tehetõ. A Palotást királyi és fejedelmi udvarokban is táncolták. A Palotás a 18. és 19. században élte fénykorát. Ünnepélyes tartású társastánc hangulata derũs, lovagias.
Elnevezését a várak, kastélyok dísztermeirõl (palota) nyerte.
Régi stílusú táncaink Nyugat-Magyarországon előforduló leggyakoribb típusa az ugrós.
Sokféle névváltozatban él: Mezőföldön bérestáncnak, a Solt- és Tápiómentén tusnak vagy tusolásnak, Somogyban verbungnak, Rábaközben dusnak, Sárközben cinegének, a Dél-Alföldön és a Felső-Tisza-vidékén oláhosnak nevezik. A 20.
Somogy, Zala és Baranya megyében az ugrós tulajdonképpen a kanásztánc eszköz nélküli változata. Általában a táncmulatság elején a tánckezdő férfiszóló szerepét töltötte be, valamint lakodalmi szokáskörnyezetben adták elő. Bemutató szerepkörben gyakran üveggel is táncolták.
Az ugrósok legrégiesebb formái Somogyban maradtak fenn, amelyeket a mozgásanyag hasonlósága miatt a kanásztánc eszköz nélküli változatainak tekinthetünk. E táncfajta kialakulását a 19. század közepére tehetjük, amikor a pásztortársadalom felbomlásával a parasztság átveszi, illetve ízléséhez idomítja a szilaj pásztorok táncait.
A leggyakrabban lakodalmak alkalmával táncolt hosszúhetényi ugrós a dél-dunántúli ugrós sajátos táji változata. Páros, négyes és nagycsoportos változatai ismertek. A páros - egy férfi és egy nő által járt - változatnál vagy összefogódzás nélkül, vagy keresztkézfogással táncolnak.
A többalakú ugrós sokféle elnevezéssel él a Duna mentén. Hívhatják ugrósnak, ugrálósnak, verbunknak, mulatónak, kanásztáncnak, kanászverbunknak, cönögének, és bérestáncnak is. E megjelölések általában a mozgás jellegére, a táncmulatságban betöltött szerepére, vagy a kísérőzene szövegének egy-egy mozzanatára utalnak.